Befestheti-e a körmét, ha gombát kezel.

Szineivel vonja be ma sok emlék A lelkem; mint mikor már alkonyatra Hajlik a Nap, s rózsát s gyöngyöt legyint szét A hegyeken: oh, így búcsúzol, ím, szép Ifjúságom - s bevonod lágy varázsba A lelkemet: hogy szép napod lementét Sugaraid tündöklő villanása Közepette bűvölt, részeg szemem ne lássa! Oh, úgy mész, csalva, édes: mint a hűtlen Szerelmes, álnokul, kedvese arcát S kábító, hő szemeinek patakját Ontva, sugarain sok könnyű napját Csillantja a multnak: s míg drága csendben Az árva áltatott régi vigasság Mézén alél: nem érzi, hogy, ki itten Így tölti s ha gombát kezel még, már messze - nincsen!

Selyem suhanásod még égve hallom A fülemben - és ha gombát kezel vad rózsaillat Mit ha gombát kezel áraszt, itt száll a fuvalmon, Véred áldott balzsamával; s a víg-vad Tavasz időiként, még egyre ringat Zengő vággyal andalító varázsod - S míg lelkem elmerülve szívja ajkad S képzelgve, ha gombát kezel mámora álnok, Dús bűvöletében: messzibb vagy, mint az álmok!

Oh messze vagy! Hőtelen tündöklés: - mint elvonult Nap Még itt színlő palástja, menetének Végén: amielőtt, az égi útnak Mélyéből, berántja.

Sugaraim búcsúznak. Az elbűvölő nagy napok világa Már halkan szállni kezd; s még nem is érzem Talán - vagy úgy: mint ki, mulatva, kába Rőt bál után friss nap halk derüjében Úszik: - tikkasztó lángban dőzsölésem Után szomjjal iszom az új nyugalmat, Hogy a vágy halkul; de, bár jó az értten Lélegző csönd az erdőkben a zaj s vad Hév multán - ősz jön, ha a madár csüggve hallgat.

De lelkemben még a friss búcsúpercek Átmenő láza ég; még izzó-furcsa Bánatom is: - szorongató, nagy ünnep Szokatlan új fénye; de már avulva Fut a friss változás-láz, s nyögve, mint a Gyermek állok: kit víg rokon seregnek Hada hozott el honnról - s félve, fúlva Néz szét most, ott hagyva az idegennek Csöndjében - míg torkát elszorítják a könnyek!

II Oh, tavasz-ifjúság, mikor az ámbra Gally pattan és a szárnyas szárnya könnyű Vitorláit feszíti - és lerántva Léptekkel lejt a patak a hegyes fű Közt: mint karcsú királynő kelve, lepke Uszállyal lép rebbent szenderedésű Őrhad során, mely ott áll megmeredve - Rajta még földmélyi álma méz-buja terhe. Oh, tavasz, látlak-e még, könnyü isten, Fellebbenni a megújult világon, - Vagy e bús télben akadok meg itten És már mohó szememmel sohse látom A fák zöldjét - s velem-egy ifjuságom Elköltözésén életem is ejtett Szárnnyal hull: mint hű társak változáson Át is egyek - és el sír sem terelhet Egymástól elválaszthatlan lángú szerelmet!?

Égő rózsáiból befestheti-e a körmét nem is ittam Az illat kortyait, amíg virítva Kacagtak; oh, gyarló lelkünk, mig itt van - Nem látja a jót, csak ha messzi, sírja Vissza; mert a multaknak furcsa, balga Szeretői vagyunk - s amire lelkünk Vágyai izzanak is: tova ringva Képzelten lesz csak méltóvá ölelnünk - Hogy nincs; mert a könny csak a mi ha gombát kezel szerelmünk!

A körterozsda gombás megbetegedés elleni védelem - Kertbarátok - Kertészeti TV - műsor

A nyugtalansággal vert ember álmok Délibábját űzve fut el befestheti-e a körmét napnak Kincse mellett - s ingó percei, álnok Pillérű hidakként, arra utalnak Mi nincs: olcsó, átmenő alkalomnak Tüntetve, mit elérünk - egyre messzibb Mutatva: míg végén látjuk az útnak, Hogy, ha gombát kezel elhagytunk, volt az üdv, gyönyör, mit Lét adhat - s kezünk közt egy élet összetört itt.

S tán titkos számítás van ebben is: jó Elvesztettért sírni - s a furcsa romnak, Mi életünkből lett, fölébe álló S méltatlanul reánk jött fájdalomnak Fényében, mint mártirjai a sorsnak Állni: száz égbetört titáni szándék Bukottjaiként, büszkén: szörnyü színpad Tragikus hősei: egy égi tájék Népének játszón: - itt, hol minden kába játék!

A termékünk egy ammónia nélküli természetes gyógynövény alapot használ.

És élet-semmiségünk: a halálnak Kerítője, - ki száz rossz, árva percünk Mélyén ínyt villantva, fájó ha gombát kezel Igazolt bölcseként, bólint le bennünk A bú halk befestheti-e a körmét s a lelkünk Örvénylő zavarai közt s a dolgok Hullámában egy csöndes part közel-tűnt Kékje felé mutat - amely a bomlott Harc közt mind bűvölőbb fénnyel igézve csillog. III Lázas sietség, az Éj suttogása Hallszik bennem, szaggatott fél-beszédek, S amit elkezdtem, nem lesz folytatása, Azt érzem sokszor: de oly nagy a lélek Hajtó láza, hogy friss lendületének Gyötrő görcsében a szavam kizökken, Zsibbadtság kátyújából új menésnek Útján tántorgani - amíg a törten Nyögő szív halkan sír: jó volna már a földben.

A földben, hol a királyok pihennek S a meghalt álmok; hol alszik a csendben Az árva, gondtelt, üldözött - s amelynek Egyedül van értelme érthetetlen Lázálmunkban; ahol úr, szolga nincsen S kegyelt, s a nagy zsarnok leejti kardját - S mely itt, hol egyenlőtlen, ferde minden: Egyetlen, kiegyenlítő, jutalmát Mindenkinek egykép osztó - végső igazság.

S tán becsét is, ha csalódnál, Alább tennéd a valónál Arany Kapásból, első benyomás, ahogy visszanézek erre az öt kalandos napra: mégiscsak nagyon ismerősek.

Földbe menni; de nem mint bántalomnak Gőgjében forrt sok ki nem elégültje A hiúságnak: kik, mint messzi honnak Magányába magukat számkiűzve Élt Koriolanusok, a síri űrbe Vetett lábbal hívják ki igazuknak Nagy elismerését: miközbe, végső Kéje közt, látják az értékük érző Kor eszmélését - mikor majd eszmélni késő!

Tengerben alkot a koráll, a mélynek Roppant nyomásában - s dacteli, furcsa Múzsáját a teremtő-lángu lélek A közönyben leli; s szent-kincsü kútja Dalnak a ha gombát kezel s az elnyomás hevének Tipró súlya alatt titán-pillérek Erejével tör belőlünk ki fojtott Nagy álmunk - márványfalaknál keményebb Tömbbé tömve a dühödt tél ráizzott Tüzétől, mely minden gyengét kiirtva csillog!

A hitványtól elismertetni, annak Társ-csillaggá az áradt szennyü kornak Gőzös hulláma ormain ragyogva Gyöngyözők közt: melynek árja iszapba Folyik le csak - s hátán a tünemények Fényt mímelő, tünde, víz-lelkü hadja Léggé omlik: a harmat gyöngy-himének Lángjaként, amik míg Nap nem kél, addig élnek.

7 hatékony módja annak, hogy otthon megszabaduljon a sárga körmöktől és fehérítse a körmöket

Oh, s szomorú, ha az igaz gazoknak Lehelletén ingatja itt a Pálya Visszahozhatlan sorsát - s nem Napoknak Mindent lenéző közönyébe zárva Megy! Nézd, s még nem gyűrten, bár nem várva semmit Állok itt - és köszöntlek: ki kilángolt Halk hajnalom tündöklő Nap-erős hit Tüzével támogattad - s nem bánom a többit!

Nem bánom - s nem bánok semmit se; értten Ragyog a belsőm, s mint fa lombja ring-leng A gallyról, hullanék most észrevétlen, Megbocsátva és elfeledve mindent S mosolygón: Ha gombát kezel, s hogy zeng még halkan itt bent A bú utószava!

IV Napot nap kerget - és hulláma lágyan Olvasztja életűnk partját: mi ha gombát kezel Lemorzsolódva, eltűnik az árban, Nem mutatva többé egy árva nyomban, Hogy itt élet volt és forrongva törtek Az ég felé a lélek halhatatlan Hittől füllt lángjai - a szürke, dermedt Nagy csöndben, ahol nem sírunk, álmodva, többet. Nem álmodunk; s a drága láng, mely égre Nyujtja ujját belőlünk, kialudva Leül: mint gyűlölt vádlottat beszéde Leintésével intéz el a durva Bíró: s hitetlen szemekkel s borulva Állunk - s döbbentő láz-álom-sorunkat Megfellebbezve, térünk újra s újra, Az érthetetlent kérdezőn az ég vad Színe elé: s a lét foly és Istene hallgat.

Pikkelysömör kezelése piócákkal vagy méhekkel

Iszap lesz az élőből, s lelke roppant, Világot alkotó, megfoghatatlan, Szent anyagából sár, lábbal tiport hant - S mi megmarad a nagyból, ha gombát kezel korban Átfutva, lágy szövet tüskés bokorban Vont szálaként fogy: S a hír: messzi, gazdag, Elmerült városoknak még a habban Fennlengő moszatja: egy pillanat - s vak Mély issza - s a Nap ég s a hullámok rohannak. A test egymáson függő köteléke Mállik; s mi szép: felkenten már avulva Illó festékként, fényében enyészve Fut napról-napra; s kezünkből kihullva Megy, kin csüggtünk - létünk iszonyú gúnyja Gyanánt, ott bomlón szemünkben: a földbe Tömjük: s feledj!

Oh, szörnyű sors, amely szívet teremtett, Érezni s lelket - és nem, mint az állat, - Nézni tompán, hogy fordul fel körötted, Ki mindened volt!

Komiszság, hogy az orvos egy tál ételért - talán éppen egy tál lencséért - otthagyja az állását, leveti az orvosi fehér kötényét, és földre dobja az operatőr kését, mint déli harangkondításra merőkanalát a lusta kőműves.

Legjobb, kinek senkije sincs - kevésbbé Kezdhető így ki; de a zord magányban Tüskék verik föl lelkedet s keménnyé, Keserűvé forr: s lépni kell a láncban - Hogy, ezer felől vérzőn: majd vidáman Haladj azok után, kik tovamentek - És sebet törtek benned, valahányan Voltak: nem akart sebét éjbe lengett Drágák hadjának, kiket lelkünk nem feledhet!

V Testem ép még, de lelkem csüggedetten Ég bennem, mint magas szárán a fáradt Őszi virág; és míg kívül szememben Dac csillog: csöndben húz az éjszakának Árnyaihoz - mint szárnya a madárnak Vágyódik dél felé lassan, minél több Hideget érez: gyenge csipogásnak Mézénél altatva magát vig, eljött Költözéséig: - dalaim talán a végsők!

Csak önmagam számára, kábulatnak, Írom már versem, s befestheti-e a körmét földi füleknek Megnyerésére - s szavamra ki hallgat: Mindegy; a lelkemből messze lebegtek A hiúság-árnyak; s az embereknek Véleménye számomra annyi már csak, Ami: - száz szeszély-széllel lengve ejtett Por, füst - s a komolytalanság hazárd, vak Üres szó-tánca: s az órák tűnnek s lejárnak.

1. KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: FÜST
2. Összeesküvése nail gomba

S szemem fölött lezárja majd kárpitját Szépen a nagyrangú éj - és egy élet Bogár zümje elmult; ha gombát kezel buja titkát Nyaras, vak, ős, füllt, terhes-telijének Tovább ha gombát kezel itten a részeg, Nagyálmú lét; s mint lepkék, mézbe forrtan Vergődnek egyre végtelen szerelmek Mélyén az élők - s molyként, lámpa-vontan Rajongják körül a Szépet új s új rohamban.

Talán nem oly vad, szörnyű szenvedéllyel, Mint én vallattam e döbbentő szfinksznek Nagy szemeit, nem; mert én végletekkel Voltam telt mindenben, s az őrületnek Megszállt lángja fűtötte bús szivemnek Minden lázát - s bármily játékba kezdtem, Életem tettem rá: míg váltva, könnyed Lábbal forgott más, java-lesve itten, A százcélú harcon - melynek tán célja nincsen!

A kéz körmei megsárgultak: a sárga körmök okai - mikor kell orvoshoz fordulni?

De akárhogy volt: nélkülem zsibong majd Tovább a tánc; és lesz talán, ki lelkem Zászlóra írja, útján szép bolond ha gombát kezel Előre vinni, drága hevületben Ügye heroldjaként látván: ki itt nem Hirdettem tán semmit; s ki csak kitartott Karja voltam a rettentő özönben Hányt Embernek; s harc-szava törve harsog: Kinek egy harca van csak - elérni a partot!

Ha egy nem élhet mégis: hogy ez éji, Rút, rettentő zűr meg nem ölt, s magamban Álltam nyugodtan: - Oh, szellemem égni Fog! VI Hiú pompa!

• Sziasztok, szép reggelt.
• Otthoni kezelési módszer nail gombusz

Oh, vak, forró ösztön: végső csatája Életemnek a nagyrangú királyok Ellen vítt harcai közt: már zihálva Szólnak kürtjeid - és a tündér, álnok Lepleit dobva, fut már, kiviláglott Titkait táró bús váz-pőreséggel Lelkem elől: akin a bűvös átok Már megtörött - s az ezer csalfa léppel Kent lét mögött csak a valót méri szemével!

Mint ki hajón, dőzsölve, mámoroknak S éjnek rózsás ködjéből felszakadva - Egyszerre a forgó, nagy áramoknak Patakzását látja csak s a dagadva Ásító víztölcséreket: a csalfa Ösztön-felhők mögül csöndben dereng ki Az élet zord, sivár szabályba fogva Rángó lüktetése, erők özönnyi Mindíg-egy tánca - az örök, kábító semmi!

VII Zárjuk le ajkunkat s nyeljük le sorsunk Keserű falatját; bús kárörömmel Csak, hogy mit nem szerettünk úgyse: bomlunk Életünk talapzatain, s letördel.